Június végén visszatértünk a Kemeneshátra.
A lendületes kezdés után közel három hónapra szögre kellett akasztani a "kéktúrabakancsunkat" egyéb, korábban tervezett utazások (borkóstoló Egerszalókon, futóverseny Berlinben, Prága a barátnőkkel, munkahelyi tréning Ausztriában), vagy elkerülhetetlen hétvégi programok (születésnap, ballagás) miatt. Nem panaszkodom, nagyon élmény- és eseménydúsra sikerült ez a tavasz, de a kékre nem jutottunk vissza, ez tény.
(Az meg egy másik történet, hogy a beszámolót is egy hónappal később vagyok csak képes lejegyezni...)
Ha rajtam múlt volna, most sem mentünk volna, egyszerűen, a szó pozitív értelmében belefáradtam a kalandozásokba, a gyerekek befejezték a sulit, Valér hazajött, Boróka elballagott az általános iskolából, beírattam a középiskolába, épp hátradőltem és fellélegeztem volna, amikor jött ez a "szabad" hétvége. Szerettem volna csak úgy simán otthon lenni, de Zoli unszolására végül nekiindultunk, és nem is bántam meg, jól tette, hogy nyomást gyakorolt rám, mert így 36 km-rel közelebb kerültünk Hollóházához. :-)
A felkészültségünk a bemutatott állapotnak megfelelő volt. Míg az első alkalommal gondosan, lépésről lépésre megterveztünk mindent, most nekimentünk fejjel a falnak, talán csütörtökön foglaltam le a szállást, pénteken kinyomtattam a menetrendeket, Zoli pedig feltöltötte az órájára az útvonalat, ennek köszönhetően legalább nem tévedtünk el.
Nemrégiben újult meg az
OKT hivatalos honlapja, ahol a legaktuálisabb útvonalról és a pecsételőhelyekről tájékozódni lehet, de mi nem olvastuk el, helyette a túrafüzetünkre hagyatkoztunk, ami - ahogy múltkor is látszott - elég nagy hiba volt, majdnem az összes pecséttel gondunk volt, de megérdemeltük. Saját kárán tanul az ember, ugye.... :-)
Sárváron egy vendégháznak nevezett "Zimmer frei" jellegű helyen foglaltunk szállást, ahol nem nézték túl jó szemmel, hogy pénteken késő este érkeztünk, a szobánk valaha valami alagsori műhely lehetett, hűvös volt, sötét és nedves, nem száradt meg a törölköző reggelre, még jó, hogy nem sok időt töltöttünk itt.....
Szombaton reggel a sárvári vasútállomáson leparkoltunk, és megvártuk a szelestei buszt. A hőmérséklet már ekkor 30 fok körül volt, később pedig fokozódott....
Zoli a konyhás nénivel várja a szelestei buszt
Az első túránk befejezése után tudtuk meg, hogy a hivatalos szabályok szerint a túraszakaszok megszakításakor kétszer kell pecsételni. (Nem igazán értem ezt a szabályt, vagyis nem tudom, hogy ezzel hogyan gondolják kiküszöbölni a csalást, hiszen ugyanazt a pecsétet nyomja oda magának az ember mindkét alkalommal. Ennek akkor lenne értelme, ha mondjuk egy vasútállomás dátumos bélyegzője lenne....) Mivel áprilisban Szelestén nem bélyegeztünk, ezért rögtön a kocsmába mentünk és beszereztük a pecsétet. A túrafüzetünk szerint Ölbő-Alsószeleste vasútállomáson is van pecsételőhely, ezért gondoltuk, hogy majd ott is pecsételünk egyet, és akkor meglesz a kettő, de sajnos tévedtünk, ezért vasárnap hazafelé úton autóval újra vissza kellett térnünk a Máté vendéglőbe (meg Bögötre is, de erről majd később...), és tűnhettünk csaló kéktúrásoknak is akár....
Pecsételés Szelestén a Máté vendéglőben
Ezután elsétáltunk a falu szélén lévő körforgalomig, majd azon a ponton, ahol múltkor megálltunk, futólépésekre váltottunk és az ölbői vasútállomás felé vettük az irányt, ahol tavaly augusztus óta nincs már pecsét, aztán belevetettük magunkat a szántásba, a tökig érő csalánosba, meg az áthatolhatatlan tüskés bokros növényzetbe a düh és a rezignáltság végletei között ingadozó hangulatban.
Az első szakaszon alig voltak jelölések. Pár száz méter után az útvonal hirtelen jobbra átvágott a szántóföldön, amire Zoli óráján kívül semmi, de semmi nem figyelmeztetett. Bár volt kitaposott nyomvonal, de a derékig érő növényzet adhatott némi kételyre okot, hogy jó irányba haladunk-e.... És akkor még nem tudtuk, hogy ez még a járhatóbb utak közé tartozott...
Ölbő és Bögöt között a földeken
Embermagasságú csalánpéldányok között Ölbő és Bögöt között
A körülmények okozta módosult tudatállapotban hol a János vitéz, hol a Toldi kezdő sorai zakatoltak az agyamban, és vártam, hogy eljöjjön az a pont, amikor már annyira szar, hogy csak röhögni tudok, vagyis amikor annyira rossz, hogy már jó, de ez sajnos nem jött el. Maradt a düh és a méltatlanság-érzés, ami persze a múló idő homályában azóta megszépült valamelyest.
Meleg volt...
Az OKT első 70 kilométerének megtétele után vakmerőség ilyet állítani, de azért veszem a bátorságot: szerintem ez a Szeleste - Bögöt - Csénye - Sárvár szakasz a kéktúra legingerszegényebb szakasza. Legalábbis remélem!
Volt azért egy szép, békés, hűvösebb erdei szakasz is, a 88-as út keresztezése után következő Váti-erdő. Ezt követően érkeztünk meg Bögötre, a következő pecsételőhelyre, ami miatt le is kellett térni kicsit a kékről. Megtaláltuk mindkét vélt pontot, az élelmiszerboltot és a kocsmát, de mindkettő zárva volt. A kocsma délben bezárt és csak 16 órakor nyitott újra, mi pedig 14 óra körül jártunk ott. Kérdezgettük a járókelőket, de senki nem tudta megmondani, hogy a polgármesteri hivatal villanyóra-szekrényében található a pecsét, amitől néhány méternyire fel-alá mászkáltunk, csak másnap délután a kocsmárostól tudtuk meg, amikor autóval visszamentünk a pecsétért.
Bögöt city
A bögöti templomnál
Egy ifjúsági klubban egy helyi kopasz vállalkozó gyúrt éppen, segítőkész volt, megmosakodhattunk és vehettünk vizet a helyiségben, illetve elmagyarázta, hogy merre van a legközelebbi vasútállomás, ahol pecsétet szerezhetünk Bögöt helyett. Addig pedig bozótvágókés hiányában puszta kézzel és testtel vágtunk át egy kontinentális esőerdőn.
A porpáci vasútállomáson
Az útvonaltól kissé távol eső vasútállomáson nagyon kedves fogadtatásban volt részünk, ezek azok az élmények, amikért olyan különös és nagyszerű a kék! A vasutas kérés nélkül hozott nekünk egy másfél literes ásványvizet, közben megmutogatta a Szigorúan ellenőrzött vonatokat idéző forgalmi irodát, a farostlemezen bakelitgombokból és piros izzókból álló kicsit sem high-tech irányítópultot, és elpanaszolta, hogy a hónap végén megszűnik az állomás, automatikus irányítás lesz, már most is zajlik a tesztüzem, és csak azért találtunk ott élő embert, mert felügyelik a működést. Hát, az eltévedt vonat tanúbizonysága szerint valami nem jött össze, viszont a Porpác feliratú bélyegzőnk értéke és különlegessége vitathatatlan.
A porpáci bélyegző, és a másnap mégiscsak megszerzett bögöti pecsét
Miután visszatértünk az útvonalra, jellemzően aszfaltúton haladtunk tovább Csénye felé, amelyhez Zolinak rengeteg ifjúkori szép emléke kötődik.
"A csényei híd alatt....." - énekelte közben
Végigfutottunk a falu főútján, megnéztük Zoli barátja szüleinek házát, a régvolt kocsmák és nyerőgépek helyét, a templomot, a titokzatos királyszobrot, majd az aszfaltúton elhagytuk a falut, közben azon dühöngtünk, hogy a járhatatlan utak és a forró aszfalt két véglete jellemzi utunkat, sehol egy jól járható szakasz, ahol gondtalanul gyönyörködhetnénk a természet szépségeiben.
A csényei templom
Királyszobor Csényén
Csénye után, Újmajor felé...
Rövidesen megérkeztünk a csényeújmajori bélyegzőhelyhez, ami egy kis kegyhely kerítésénél található. Itt eltöltöttünk egy kis időt a kellemes hűvösben, és bizakodva tekintettünk a Sárvárig még előttünk álló 4-5 kilométerre.
Csényeújmajorban fáradtan
A bizakodás nem tartott sokáig, ugyanis nemsokára ráfordultunk a Gyöngyös patak gátjára, hogy ennek teljes hosszában érkezzünk majd meg Sárvárra. Azon kívül, hogy égetett a délutáni nap, a lábunk alatt a néhány napja lekaszált, sárgára száradt fűkötegek csúszkáltak, nem látszottak az egyenetlenségek, többször kifordult a bokám, tehát ismét kihívások elé állított a sors, csak úgy mint Sárvár felé közeledve, ahol még nem jártak a kaszások, ezért combig ért a fű...
Itt már majdnem sírva fakadtam, de előtte szerencsére le tudtunk térni a gátról a város legszélső utcájába, majd egyre sűrűbben lakott utcákon át megérkeztünk egy Penny Markethez, amelynek, vagyis a benne kapható ásványvíznek és gyümölcsös sörnek nem tudtunk ellenállni, ezért egy közeli útkereszteződésnél megálltunk, és ezzel tulajdonképpen majdnem befejeztük az OKT első, Írott-kő-Sárvár szakaszát.
Sétatempóban mentünk vissza a vasútállomásra, ahol - azt hittük - pecsételni kell. A pénztáros hölgytől tudtuk meg, hogy már a várnál van a bélyegző, de azért kértünk egy vasúti bélyegzőt az 1. szakasz végét jelentő Sárvár rubrikába, hogy másnap a 2. szakaszt az igazi kéktúrás pecséttel kezdjük el.
21,82 km bruttó 3 óra 43 perc 38 másodperc alatt, 80 méter szintemelkedéssel :-)
A 3. nap végén a túrafüzet szerint 69,5 km-nél járunk, valójában viszont közel 77 km-t és 12 óra 18 percet töltöttünk eddig az úton, miközben "csak" egy 627 méter magas hegyet másztunk meg.
