2016. április 15., péntek

2. nap, 2016. április 10.: Tömörd - Szeleste

Szombaton az első nap izgalmai és élményei feledtették velem a térdfájást, olyannyira, hogy a beszámolóban sem ejtettem szót róla, pedig azt is fájó térddel írtam....
Első nap este már nagyon rossz volt, éjszaka a Flector tapasz ellenére többször felébredtem a fájdalomérzésre. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy másnap minden józan észérv szerint nem kellene 20 kilométert futnom, arra viszont még kevésbé akartam gondolni, hogy hosszú hetek után végre itt vagyunk, és dolgunk végezetlenül utazzunk haza. Akartam hozni magammal fájdalomcsillapítót vészhelyzet esetére, amire nem vagyok büszke, de végül elfelejtettem (erre sem), úgyhogy az rendeltetett, hogy éreznem kellett minden lépést pont úgy, ahogy a szervezetem akarta...
Nem volt mit mérlegelni, egyértelmű volt, hogy elindulunk úgyis, meg is beszéltem magammal, meg Zolival is, hogy felelősségem és felelőtlenségem teljes tudatában futok, vállalva minden lehetséges következményt, akár azt is, hogy utána hónapokig nem tudok majd járni sem. Bízom benne, hogy ez nem következik be, de ha mégis, akkor alázattal elviselem majd. A Kéktúra most ennyit megért. (Egyébként csütörtökön, amikor ezeket a sorokat írom, már érzem a javuló tendenciát...)
Még szombaton este pizzázás közben megnéztük a Szeleste és Tömörd közötti közlekedési lehetőségeket, vagyis azt az előre kinyomtatott menetrendet rajta mind a négy buszjárattal, ami a nap folyamán szombathelyi átszállással szóba jöhetett. Zoli kitalálta a legjobb megoldást, hogy menjünk el reggel autóval Szelestére, és a 12:07-kor induló busszal menjünk vissza Tömördre. Így szépen kialudtuk magunkat, kényelmesen összepakoltunk és 11 óra körül hagytuk el a szállást.


Buszra várva Szelestén

A Szelestéről induló busz bevitt Szombathelyre, ahol 35 percünk volt a Tömördre menő busz indulásáig, így betértünk a buszpályaudvarral szemben lévő Rózsa cukrászdába, ahol nemcsak, hogy  finom sütiket ettünk, hanem nem utolsó sorban kihasználtuk a kulturált, tiszta mellékhelyiség előnyeit. A buszra várva megint fáztunk egy kicsit, bár a nap sütött, és a levegő is jóval melegebb lett, a szél ereje nem sokat csökkent.

Tömörd már ismerős volt, sokat emlegettük a tegnap megismert Feri böllért, de ezúttal nem találkoztunk vele, viszont készítettünk pár fotót, ami szombaton a beszélgetés és az átfagyás miatt elmaradt.


A tömördi templom és egy tömördi selfie

A vasárnapi útról nehéz írni, mert hát nem volt semmi a szó szoros értelmében vett látnivaló, nem találkoztunk útközben egyetlen lélekkel sem, mégis tele volt szépséggel, jó illatokkal, színekkel, felszabadult érzésekkel, örömökkel - és voltak persze fájdalmak is. A térdem furcsán, de kezelhetően viselkedett. Futás közben nem fájt, csak alapjáraton érződött a probléma, viszont ha megálltunk és újraindultunk, az első 10-20 lépés nagyon gyötrelmes volt, így igyekeztünk minél egyenletesebben, megállások nélkül haladni. Mentünk széles földutakon, fűcsomós, bokros keskeny ösvényeken, repceföldek mellett, fenyőerdőben, patakparton, öleltünk fát, emeltünk el és tettünk vissza vadvédőrácsot, hogy tovább tudjunk haladni, olvasgattuk a Mária-út kövein lévő idézeteket, és haladtunk... Az erdőből kihallatszott néha a szél fütyülése, de szerencsére a magas fák megvédtek bennünket, a nap meleg sugarait viszont zavartalanul élvezhettük.

 

Kincséd-puszta és a Csepregi-erdő között valahol



Fotópárbaj a repceföldön


Ebből facebook borítókép lett

Az út során sokat elmélkedtünk azon, hogy az út hossza és a leküzdés nehézsége mennyire viszonylagos. A szombati 34 km-es szakasz kapcsán az jutott eszembe, hogy az elmúlt évek maratoni felkészülései során, a verseny előtt 3 héttel teljesítendő "hosszú", ami 30-32 km szokott lenni, mekkora kihívásnak és mennyire soknak tűnt.... Most pedig csak így futunk lazán 34 km-t úgy, hogy tudjuk másnap is kell legalább 20-at. Aztán a másnapi 21, ami mégiscsak konkrétan egy félmaraton, úgy eltelik, hogy meg szinte meg sem érezzük (kivéve a térdem), mintha csak két szigetkört (5 km) futottunk volna otthon.



 Tökéletes kompozíció

Érdekes volt megtapasztalni a szervezetünk működésének különbségeit is, ami persze nem volt nagy meglepetés, de ilyen éles helyzetben mégis új tapasztalatokat hozott. Zoli a rövidtávú gyors futásokra van kalibrálva, gyorsan éget, rengeteg energiát veszít, sokat kell futás közben ennie és innia, de 3 órányi kirándulós, számára nem komfortos tempó után így is lemerülnek az elemei. Ezzel szemben én két banánnal, meg egy müzliszelettel elfutok a világ végéig, majdnem ugyanolyan az energiaszintem 5 km után, mint 25 után, nincs szükségem az utánpótlásra, mert a szervezetem pont azokat a raktárkészleteket hasznosítja ilyenkor, amik az élet egyéb területein a legnagyobb bosszúságot okozzák, mármint hogy könnyen hízom, és nehezen fogyok.

Ezért is, meg egyéb okok miatt is abban maradtunk, hogy ha a közlekedési lehetőségek is engedik, akkor a túrázások során naponta legfeljebb 20-25 kilométereket mennénk, így maradna idő a nevezetességek megtekintésére, egyéb programokra és pihenésre is.

A szakasz során csak egy újabb pecsét került a füzetünkbe Abláncpusztán, a valaha szebb napokat és nagy vendégseregeket látott jelenleg nem üzemelő Ablánci malomcsárdánál. Ezt magunk mögött hagyva kereszteztünk egy autóutat, átfutottunk egy vasúti felüljáró alatt, a térkép tanúsága szerint a volt góri vasútállomás közelében, majd újra szántóföldek, erdők (Góri-erdő) következtek, aztán egyre közelebb kerültünk az emberlakta területekhez. Találkoztunk egy mérgesnek tűnő kutyával is, aki aztán előzékenyen átengedett minket a territóriumán. Nemsokára  megláttuk a szelestei templom tornyát. Akkor még azt hittük, hogy csak egy van a faluban, és ez az a torony, aminek közelében az autónk áll, de nem....



A Felső-szelestei templom

Szelestére a fenti képen látható nagyon szépen felújított és rendezett, hangulatos, virágos kerttel rendelkező templom felől érkeztünk be. Nagy kedvem lett volna leülni az egyik padra, és csak úgy lenni ott... De menni kellett tovább, hiszen már délután fél 5 körül járt az idő, előttünk volt még néhány kilométer, egy közel 3 órás hazaút, és egy ebédet is magában foglaló vacsora.
Szeleste nagyon hosszú falu, azt hittük, soha nem érünk a végére, mert persze az utolsó méterek mindig sokkal hosszabbak, mint az út többi része... De egyszer minden véget ér, így eljutottunk mi is Alsó-Szelestére, és a falu határában, az M86 autóútra vezető körforgalom egyik táblájánál abbahagytuk a futást, onnan indulunk a következő alkalommal.
A pecsét az Ölbő-Alsószeleste vasútállomáson lett volna, de mivel annak bekötőútjáig nem futottunk el, ez még nem járt, legközelebb azzal kezdünk! 



Szeleste, végállomás 


Az ötödik pecsét


Itiner szerint 20,2 km, ahol mi kiszálltunk, ott pont 21 km-t és 145 m szintet mutatott az óra. És 2 óra 53 percet.  

2 nap után itiner szerint 49,4 km-nél, a mi mérésünk szerint 55 km-nél és 547 méter szintemelkedésnél tartunk, és 8 óra 35 percet töltöttünk a pályán.

2016. április 13., szerda

1. nap, 2016. április 9.: Írott-kõ - Tömörd

A tervezettek szerint pénteken délután fél 5 körül útnak indultunk, és esős, borongós időben körülbelül három órányi autózás után, már sötétben megérkeztünk Kőszegre. A Vár-Lak nevű szálláshelyen szálltunk meg, ami tulajdonképpen egy szép lakás a várfal tövében, zárt parkolóhellyel. Ki sem pakoltunk, elindultunk vacsorázási lehetőséget keresni, hogy a másnapi kihíváshoz szükséges energiabevitelről gondoskodjunk. A pár percnyi távolságra lévő főtéren az Ibrahim étterembe ültünk be, ahol nagyon finomat ettünk-ittunk, majd "hazamentünk" pihenni.
 
 
Nem szoktam lakkozni a körmömet, ez látszik...
 
Szombaton reggel a tervezetthez képest kissé nyugodt és hosszas kávézgatás és pakolgatás, ja meg körömlakkozás után indultunk el Írott-kő irányába Ausztrián keresztül a GPS útmutatásaira hagyatkozva, ami mint utóbb kiderült elég nagy hiba volt, ugyanis nagyjából 10 kilométert erdei földutakon tettünk meg olyan helyen, ahol szó szerint a madár sem jár, majd amikor megérkeztünk a legközelebbi autóval elérhető pontra, csodálkozva láttuk a párszáz méterrel alattunk futó aszfaltozott autóutat, amin aztán délután vissza is tértünk a helyszínre. Kalandos és tanulságos szívás volt, amit felesleges tovább részletezni, így is elég hosszú beszámoló elé nézek...
 
Az időjárás borzalmas volt ott fent, közel 900 méteres magasságban. Fújt a szél, igazi csontig hatoló hideg volt, ami elég sokat rontott a "nagy útnakindulás" emelkedettnek tervezett élményén. Sem körülnézni, sem fotózni nem volt jó, pedig hát igazán kivételes helyzet volt, nem minden nap áll az ember az Országos Kéktúra első lépése előtt hajszálpontosan két ország határán. A csúcson álló Árpád-kilátó hangulatos (lett volna), a kilátás gyönyörű (lett volna), és az épületben lévő kiállítás érdekes (lett volna), de nekünk most a didergős, rezignált, kötelességszerű végigjárás jutott.
Egyébként is hiányérzetem volt, hogy nem gyalogosan másztuk meg a hegyet, csak úgy egyszerűen itt termettünk...
 

Az Írott-kő (Geschriebenstein) csúcsa (884 m)
 
 
 
Árpád-kilátó
 
 
Az Ausztria és Magyarország határát jelző kő a kilátó falai között
 
Az erdő felé tovább haladva megpillantottuk a pecsételőhelyekre nemrégiben kihelyzett, most már számunkra is ismert fa esővédő "kunyhót", ahol elővettük füzeteinket, és miközben a süvítő szél tépte a túrafüzeteink lapjait, végre lenyomódtak az első pecsétek.
 
 
 
 
Pecsételés az Írott-kõn
 
Aztán Zoli elővette az ez alkalomra készült kék sávos gyűrűinket, felhúztuk jéggé fagyott ujjainkra, fotóztunk, nézelődtünk, fáztunk, aztán pontban 10 órakor ELINDULTUNK!
 
    
Kék sávos titángyűrű by Zsendovics Gergõ (www.zsendovics.com)
 
 
Merre menjünk?
 
Miután a Dunántúl legmagasabb pontjáról indultunk, sokáig lefelé vezetett az utunk. A mozgásnak és a csökkenő tengerszint feletti magasságnak köszönhetően egyre nőtt a komfortérzetünk, az erdőben szerencsére a széllökéseket sem lehetett érezni. Elhaladtunk a Hörmann-forrás mellett, ahol éppen egy szervezett teljesítménytúra ellenőrző pontja volt, majd a Stájerházak mellett. Innen hosszasan aszfaltos, emelkedős erdei úton vezetett utunk, amelyen egyszercsak megpillantottunk egy szép szalamandrát, aki gyanúsan nem akart elmenekülni, ahogy közeledtünk felé. Szegény, nem élt már.


Soha nem láttam még élőben szalamandrát, és sajnos most sem... :-(
 
Nemsokára újra erdős részre értünk, és elértük a Vörös-keresztet, amit a határra vezető legrövidebb gyalogút mellé állítottak fel annak idején.
 
 
Vörös-kereszt
 
Innen változatos erdei úton haladtunk, majd úgy belemélyültünk egy értelmetlen vitába, hogy egy kereszteződésben az egyenesen menő úton felfestett zöld jelzést messziről mindketten kéknek néztük, és rossz irányba haladtunk tovább. Ez még önmagában nem lett volna baj, de amikor rájöttünk a tévedésre, mert már csak zöld jelzéseket láttunk, akkor visszafordultunk, de az ominózus kereszteződésben megtévesztett az Írottkő feliratú tábla, ezért nem ebbe az irényba, hanem a másik, visszafelé menő ágon indultunk el, ami csak akkor vált számunkra világossá, amikor újra a Vörös-keresztnél találtuk magunkat. Kedves idős kirándulók segítettek nekünk kibogozni a helyzetet, könnyedén visszatértünk a kék útra, de közel 3 kilométeres többlettávra tettünk így szert.
 
A kitérő után nem sokkal az Óház nevű helyhez érkeztünk, felmentünk a kilátóba, ahonnan már kissé barátságosabb időjárási körülmények között megnéztük a csodálatos körpanorámát.
 
 
 
 
Óház
 
Igaz, hogy méltatlankodtunk a nem ideális időjárás miatt, de összességében nagyon hálásak voltunk, hogy az előrejelzésekkel szemben mégsem esett az eső, sőt délutánra a nap is kisütött!
 
Hamarosan elértük a második pecsételőhelyet, a Hétvezér-forrást (másnéven Hétforrás), amire a leírásokat olvasva már nagyon kíváncsi voltam. Azt sajnos csak utólag olvastuk, hogy ha minden kifolyóból ittunk volna, és kívántunk volna valamit, az teljesült volna....  
 
 
 
Hétvezér-forrás
 
Egyre közelebb kerültünk Kőszeghez. Útközben a Pintér-tetőt másztuk meg, megismertük a Mária-út kis "kilométerköveit", amelyeken a turista- és zarándok-információk mellett magyar, német, és angol nyelvű idézeteket is lehet olvasgatni a Szentírásból. Némelyik nagyon illik a helyzethez a vallástól függetlenül is, nekem például az alábbi nagyon tetszett.
 
 
"...mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!..."
 
Tettünk egy kis kitérőt a Trianon-kereszthez is, majd a Kálvária felől befutottunk Kőszegre.
 
 
Trianon-kereszt
 
 
Kálvária-kápolna, Kőszeg
 
A lakott területre érve egy nemrég megnyílt, de sajnos épp zárva lévő látványosságot, a Szentkoronát őrző bunkert pillantottuk meg és fotóztuk le, majd a csendes kisvárosi utcákon elérkeztünk a belvárosba, a Jurisics-vár és a Hősök kapuja alá.
 
 
Itt rejtegették a magyar koronát
 
 
 
Kőszeg belvárosában
 
Mivel ekkor már 17-18 kilométernél jártunk, és már javában elmúlt ebédidő, a főtéren ettünk egy gyrost, illetve falafelt, a díszes ivókútból megtöltöttük kulacsainkat, majd a kék jelzéseket figyelve haladtunk tovább a kisváros utcáin keresve a vasútállomást, ami a következő pecsételőpont lett volna. Igen ám, de miután elhagytuk a Kőszeg táblát, és a szántóföldek közeledtek, elő kellett vennünk a füzetet, és rá kellett döbbennünk, hogy a vasútállomás nem a kékkel jelzett út mentén van, hanem nyilván abból indultak ki az útvonal kiötlői, hogy a bakancsos turista úgyis vonattal érkezik a városba, vagy úgy távozik túrája végeztével. Nagy egyetértésben továbbhaladtunk, hogy majd este elmegyünk a pecsétért, és ez így is lett.
 
Kőszeg és Tömörd között már mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy az optimista 50 kilométeres első napi tervek nem lesznek megvalósíthatók. Fáradtunk, nem is indultunk el korán, felesleges kitérőt is tettünk, reális és logikus volt a B-terv, ami valójában a legelső, a túrafüzetbe ceruzával bejegyzett elgondolásom is volt, amikor még csak egyedül nézegettem a lehetőségeket, azaz, hogy Tömördön kiszállunk. Az út fenyőerdők és magaslesek között nyílegyenesen haladt. Nem volt semmi látnivaló, mégis szép és látványos emlékként maradt meg. Csendes és békés volt minden.
 
 
 
Kőszeg és Tömörd között
 
Tömörd határában kis kitérővel megnéztük a barokk Szent Ilona szobrot, amiről Zoli szép képet tudott készíteni, az enyém viszont homályos, de érdekes, jelenéses lett.
 
 
 
Szent Ilona szobra Tömörd közelében
 
Negyed 5 körül érkeztünk meg a mindössze 280 lelket számláló kis faluban lévő pecsételőhelyre, majd felhívtuk Agg Zolit, aki kicsit későbbre várta a hívásunkat. Türelmes várakozásunkat valami vendéglátóhelyen kívántuk eltölteni a hidegre való tekintettel, de ahogy egy tősgyökeres tömördi bácsitól megtudtuk, sajnos nincs a faluban kocsma. Kocsma helyett részünk lehetett viszont egy szociológiai tanulmánnyal felérő beszélgetésben az 53 éves "bácsival", akinek dióhéjban elmondott életútjából a falusi lét, a rendszerváltás, az alkoholizmus, a betegség és a magány minden fájdalma és derűje elénk ömlött 30-40 perc alatt. Zoli le is fotóztatta magát Ferivel, a pörzsölőt lóbáló, táskájában 4-5 éles kést hurcoló böllérrel, de ezt a képet nem teszem fel ide. Élmény volt, megérintett...
 
Miután elbúcsúztunk, egy telefonfülkébe húzódtunk be, mert már borzasztóan fáztunk. Erről viszont sajnos nem készült fotó, pedig az vicces lenne. Agg Zoli visszafuvarozott minket Ausztriába, a GPS-nek köszönhetően 200 méterre megközelítettük az autót, a hegyoldalon felmásztunk érte, majd kikecmeregtünk a burgenlandi rengetegből, visszatértünk magyar földre, pecsételtünk a kőszegi vasútállomáson, megfürödtünk, elmentünk vacsorázni, pizzázás közben megterveztük a másnapi programot, aztán hazamentünk és nagyon mély álomba szenderültünk.
 
 


 
Itiner szerint 29,5 km, 307 m szint, valójában 34 km, 402 m szint, 5 óra 42 perc.
 
 

2016. április 8., péntek

Újabb lépésKÉK

Hihetetlen, de eltelt az a hosszúnak tűnő idő. Holnapután indulunk, holnap utazunk Kőszegre.
Minden összeállt, legalábbis fejben. Izgalommal és kíváncsisággal várjuk, hogy milyen lesz tényleg, saját bőrünkkel rajta lenni az ÚTON, sikerül-e két nap alatt eljutni Sárvárig, lehet-e úgy menni 50 km-t egy nap alatt, hogy közben hagyunk időt az élmények megélésére, és még ezernyi kérdés....

Egy kis aggodalomra ad okot, hogy a múlt héten teljesített 94,5 km-t megsínylette a térdem, napok óta fáj... Olyan nincsen, hogy nem megyünk, úgyhogy meg kell gyógyulni, el kell múlnia a fájdalomnak.

Az időjárás sem ígérkezik a legideálisabbnak, erős szelet és esőt prognosztizálnak. A hét elejei előrejelzés még csak szombatra ígért esőt, a mai állás szerint vasárnapra is hasonló jókra lehet számítani, igaz aznap talán már melegebb lesz.



Akartam az utolsó bejegyzés óta írni, csak valahogy tényleg nagyon gyorsan eltelt az idő.

Azóta is sokat beszéltünk a KÉK-ről, megnéztük a Másfélmillió lépés magyarországon néhány epizódját is, és különféle túrák és kirándulások alkalmával volt szerencsénk járni is rajta. Ilyenkor mindig furcsa érzés kerít hatalmába.... Amióta van ez a cél, azóta egyszerűen a kék jelzésű utakon mások a léptek...

Jártam a Pilis-Vörös-Vár terepfutáson, ahol egy nagyon rövid szakaszát érintettük Pilisszántó és Csobánka között, aztán voltunk az Iszkiri teljesítménytúrán a Vértesben, ahol a Kéktúra egy nagyon látványos részére, a Mária-szakadékba volt szerencsénk eljutni, és a Húsvét hétfői Tojás 40-en is láttunk kék sávokat.



Az Iszkiri 25 teljesítménytúra közben a Vértesben
 
Múlt hétvégén senki nem volt itthon, így egyedül mentem medvehagymázni Pusztamarótra. Idén korán megjelent a medvehagyma, muszáj volt kimenni szedni, mielőtt kivirágzik.
 
 
Medvehagyma ameddig a szem ellát
 
Nagyon szeretem. A hely különösen szomorú hangulatát is, és a medvehagymát is. Tudtam, hogy az elhagyatott egykori falu kis temetőjének sarkában egy öreg fa törzsén van a bélyegzőhely, de most erre is más szemmel néztem. 
 

 
OKT pecsételőhely, Pusztamarót
 
Milyen lehet vajon az Írott-kőnél lévő első bélyegzőhely?
A következő írás és élménybeszámoló erről is fog szólni....!