Szombaton az első nap izgalmai és élményei feledtették velem a térdfájást, olyannyira, hogy a beszámolóban sem ejtettem szót róla, pedig azt is fájó térddel írtam....
Első nap este már nagyon rossz volt, éjszaka a Flector tapasz ellenére többször felébredtem a fájdalomérzésre. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy másnap minden józan észérv szerint nem kellene 20 kilométert futnom, arra viszont még kevésbé akartam gondolni, hogy hosszú hetek után végre itt vagyunk, és dolgunk végezetlenül utazzunk haza. Akartam hozni magammal fájdalomcsillapítót vészhelyzet esetére, amire nem vagyok büszke, de végül elfelejtettem (erre sem), úgyhogy az rendeltetett, hogy éreznem kellett minden lépést pont úgy, ahogy a szervezetem akarta...
Nem volt mit mérlegelni, egyértelmű volt, hogy elindulunk úgyis, meg is beszéltem magammal, meg Zolival is, hogy felelősségem és felelőtlenségem teljes tudatában futok, vállalva minden lehetséges következményt, akár azt is, hogy utána hónapokig nem tudok majd járni sem. Bízom benne, hogy ez nem következik be, de ha mégis, akkor alázattal elviselem majd. A Kéktúra most ennyit megért. (Egyébként csütörtökön, amikor ezeket a sorokat írom, már érzem a javuló tendenciát...)
Még szombaton este pizzázás közben megnéztük a Szeleste és Tömörd közötti közlekedési lehetőségeket, vagyis azt az előre kinyomtatott menetrendet rajta mind a négy buszjárattal, ami a nap folyamán szombathelyi átszállással szóba jöhetett. Zoli kitalálta a legjobb megoldást, hogy menjünk el reggel autóval Szelestére, és a 12:07-kor induló busszal menjünk vissza Tömördre. Így szépen kialudtuk magunkat, kényelmesen összepakoltunk és 11 óra körül hagytuk el a szállást.
Buszra várva Szelestén
A Szelestéről induló busz bevitt Szombathelyre, ahol 35 percünk volt a Tömördre menő busz indulásáig, így betértünk a buszpályaudvarral szemben lévő Rózsa cukrászdába, ahol nemcsak, hogy finom sütiket ettünk, hanem nem utolsó sorban kihasználtuk a kulturált, tiszta mellékhelyiség előnyeit. A buszra várva megint fáztunk egy kicsit, bár a nap sütött, és a levegő is jóval melegebb lett, a szél ereje nem sokat csökkent.
Tömörd már ismerős volt, sokat emlegettük a tegnap megismert Feri böllért, de ezúttal nem találkoztunk vele, viszont készítettünk pár fotót, ami szombaton a beszélgetés és az átfagyás miatt elmaradt.
A tömördi templom és egy tömördi selfie
A vasárnapi útról nehéz írni, mert hát nem volt semmi a szó szoros értelmében vett látnivaló, nem találkoztunk útközben egyetlen lélekkel sem, mégis tele volt szépséggel, jó illatokkal, színekkel, felszabadult érzésekkel, örömökkel - és voltak persze fájdalmak is. A térdem furcsán, de kezelhetően viselkedett. Futás közben nem fájt, csak alapjáraton érződött a probléma, viszont ha megálltunk és újraindultunk, az első 10-20 lépés nagyon gyötrelmes volt, így igyekeztünk minél egyenletesebben, megállások nélkül haladni. Mentünk széles földutakon, fűcsomós, bokros keskeny ösvényeken, repceföldek mellett, fenyőerdőben, patakparton, öleltünk fát, emeltünk el és tettünk vissza vadvédőrácsot, hogy tovább tudjunk haladni, olvasgattuk a Mária-út kövein lévő idézeteket, és haladtunk... Az erdőből kihallatszott néha a szél fütyülése, de szerencsére a magas fák megvédtek bennünket, a nap meleg sugarait viszont zavartalanul élvezhettük.
Kincséd-puszta és a Csepregi-erdő között valahol
Fotópárbaj a repceföldön
Ebből facebook borítókép lett
Az út során sokat elmélkedtünk azon, hogy az út hossza és a leküzdés nehézsége mennyire viszonylagos. A szombati 34 km-es szakasz kapcsán az jutott eszembe, hogy az elmúlt évek maratoni felkészülései során, a verseny előtt 3 héttel teljesítendő "hosszú", ami 30-32 km szokott lenni, mekkora kihívásnak és mennyire soknak tűnt.... Most pedig csak így futunk lazán 34 km-t úgy, hogy tudjuk másnap is kell legalább 20-at. Aztán a másnapi 21, ami mégiscsak konkrétan egy félmaraton, úgy eltelik, hogy meg szinte meg sem érezzük (kivéve a térdem), mintha csak két szigetkört (5 km) futottunk volna otthon.
Tökéletes kompozíció
Érdekes volt megtapasztalni a szervezetünk működésének különbségeit is, ami persze nem volt nagy meglepetés, de ilyen éles helyzetben mégis új tapasztalatokat hozott. Zoli a rövidtávú gyors futásokra van kalibrálva, gyorsan éget, rengeteg energiát veszít, sokat kell futás közben ennie és innia, de 3 órányi kirándulós, számára nem komfortos tempó után így is lemerülnek az elemei. Ezzel szemben én két banánnal, meg egy müzliszelettel elfutok a világ végéig, majdnem ugyanolyan az energiaszintem 5 km után, mint 25 után, nincs szükségem az utánpótlásra, mert a szervezetem pont azokat a raktárkészleteket hasznosítja ilyenkor, amik az élet egyéb területein a legnagyobb bosszúságot okozzák, mármint hogy könnyen hízom, és nehezen fogyok.
Ezért is, meg egyéb okok miatt is abban maradtunk, hogy ha a közlekedési lehetőségek is engedik, akkor a túrázások során naponta legfeljebb 20-25 kilométereket mennénk, így maradna idő a nevezetességek megtekintésére, egyéb programokra és pihenésre is.
A szakasz során csak egy újabb pecsét került a füzetünkbe Abláncpusztán, a valaha szebb napokat és nagy vendégseregeket látott jelenleg nem üzemelő Ablánci malomcsárdánál. Ezt magunk mögött hagyva kereszteztünk egy autóutat, átfutottunk egy vasúti felüljáró alatt, a térkép tanúsága szerint a volt góri vasútállomás közelében, majd újra szántóföldek, erdők (Góri-erdő) következtek, aztán egyre közelebb kerültünk az emberlakta területekhez. Találkoztunk egy mérgesnek tűnő kutyával is, aki aztán előzékenyen átengedett minket a territóriumán. Nemsokára megláttuk a szelestei templom tornyát. Akkor még azt hittük, hogy csak egy van a faluban, és ez az a torony, aminek közelében az autónk áll, de nem....
A Felső-szelestei templom
Szelestére a fenti képen látható nagyon szépen felújított és rendezett, hangulatos, virágos kerttel rendelkező templom felől érkeztünk be. Nagy kedvem lett volna leülni az egyik padra, és csak úgy lenni ott... De menni kellett tovább, hiszen már délután fél 5 körül járt az idő, előttünk volt még néhány kilométer, egy közel 3 órás hazaút, és egy ebédet is magában foglaló vacsora.
Szeleste nagyon hosszú falu, azt hittük, soha nem érünk a végére, mert persze az utolsó méterek mindig sokkal hosszabbak, mint az út többi része... De egyszer minden véget ér, így eljutottunk mi is Alsó-Szelestére, és a falu határában, az M86 autóútra vezető körforgalom egyik táblájánál abbahagytuk a futást, onnan indulunk a következő alkalommal.
A pecsét az Ölbő-Alsószeleste vasútállomáson lett volna, de mivel annak bekötőútjáig nem futottunk el, ez még nem járt, legközelebb azzal kezdünk!
Szeleste, végállomás
Az ötödik pecsét
Itiner szerint 20,2 km, ahol mi kiszálltunk, ott pont 21 km-t és 145 m szintet mutatott az óra. És 2 óra 53 percet.
2 nap után itiner szerint 49,4 km-nél, a mi mérésünk szerint 55 km-nél és 547 méter szintemelkedésnél tartunk, és 8 óra 35 percet töltöttünk a pályán.
